-Csöppnyi életkép/Bevezetés-

Sziasztok a nevem.......Áh ez így nagyon átlagos......Halika Amani Ne.........Na jó ez is eléggé unalmas......Csapó 3........Szióka a ne.........Várjunk csak ez túl plázacicásra sikeredett.......Na akkor fussunk neki még egyszer......Szervusztok Amani vagyok.........Ez jó?.....Nem,dehogy.......öreges........A fenébe is inkább kezdjünk bele végre!Az elejét már úgy is elcsesztem.Minek erőltetni?
A nevem Amani.Amani Necon.Hogy milyen is az életem?Hát...hogy is fogalmazzak....talán hamarosan rendbe jön.Gondolom az előző mondat már sejtelmesen hangzott.A sztori lényege az,hogy pár éve.....tudjátok mit?Kezdjük a legelején.Így legalább ti is jobban beleélitek magatokat a történet láncba.
Az egész 3 évvel ezelőtt kezdődött.Mivel apukámat sosem ismertem ezért anyukámmal éltem.Egy panelban éldegéltünk szépen-boldogan,mikor fordulóponthoz ért az életünk.Anya megismerkedett egy Johan nevű angol pasival,aki a munka miatt kiköltözött ide, japánba.Elkezdtek találkozgatni,majd pár hét múlva összejöttek.Ekkor Anyu egyre kevesebbet kezdett el velem törődni.13 éves voltam csak.Egy kislány.Egy kislány akinek nem voltak barátai.Anyára lett volna szükségem,de csak egyre nagyobb és nagyobb lett köztünk a távolság.
Egy nap viszont végleg eltűnt az életemből.Az egész egy átlagos napnak indult.Anya megint korán reggel elment dolgozni,majd hazajött és öt perc múlva ment is.Természetesen Johannal volt,mint mindig.Két órára rá csöngettek.Én a fotelből egyből felpattantam és már ugrottam is,hogy kinyissam.Az ajtóban két rendőr állt.Rám néztek szomorú arccal és egyből tudtam,hogy Anyával történt valami,aminek sosem szabadott volna megtörténnie.Johan és Anya autóbalesetet szenvedett.Azt mondták Johan túlélte kisebb sérülésekkel,de Anya......Anya nem.Őt a velük szembe jövő autó a derekánál szétvágta,és már csak egy hatalmas vasdarab meg néhány izom tartja őt életben.Amint a vasdarabot kiszedik,ő eltávozik az élők világából.A rendőrök nem akarták,hogy  a helyszínre menjek,de én makacsul csak kérleltem őket,míg végül beadták a derekukat.Az a 10 perc utazás számomra egy örökkévalóságnak tűnt.Majd mikor kiszálltam,a lelkem darabokra tört,mint egy tükör.Vér foltok és autó törmelékek hevertek mindenhol.A sárga "Átlépni Tilos!" feliratú szalag mögött,mely az egész helyszínt befedte,hatalmas tömeg állt.Az embertengeren átfurakodva,át bújtam a szalag alatt és a kocsihoz futottam.Félúton egy orvos megállított,de a rendőrök intettek neki,jelezve,hogy engedjen oda.A kocsi felé futva egy mentő mellett is elsuhantam aminek a lépcsőjén ott ült Johan bekötözött szemmel és karral,egy-két horzsolással díszítve.Jelenleg ő nem érdekelt Még a beléjük rohanó sofőr iránt is nagyobb volt az érdeklődésem,mint iránta.Épp ezért futottam tovább.A piros Mercedes-ben ott ült Anya.Ahogy a rendőrök elmondták félbe volt vágva.De így élőben még rosszabb volt.Anya nagy nehezen felém fordította fejét.Én kezét az arcomhoz téve zokogni kezdtem.Anya is elkezdett sírni,majd ezt mondta:-Ne sírj édes.-Mondta egy kis vérrel felköhögve.-Minden rendben lesz.Erősnek kell maradnod.Éld tovább az életed és legyél majd egy gyönyörű,okos és erős lány.......-Ekkor hirtelen elkezdte a szemét lecsukni,de én kezét szorítva "fölkeltettem"-Sajnálom kicsim,de el kell mennem.De ne aggódj....khm.....Jó helyen leszek és onnan fentről foglak figyelni.Ne feledd...én mindig....szeretni....foglak....kincsem......-Ekkor feje hirtelen eldőlt és szemei is lecsukódtak.Újra megszorítottam a kezét,de nem kelt fel.Újra és újra próbálkoztam,de mind hiába.Anya elment.Elkezdtem kiabálni és sikítozni,majd megpróbál

tam a kocsiba bemászni,hogy Anyával maradhassak,de a rendőrök lefogtak és az orvos intravénásan adott nekem 1 nyugtatót.Én szép lassan a földre estem és arcomat a tenyereimbe temetve sírtam.Az egyik rendőr felemelt és a kezében odavitt a mentőhöz,ahol az ágyra fektettek és bevittek az ügyeletre a C osztályra.Én a nyugtató miatt nem nagyon emlékszem,de elméletileg le kellett kötözni és még egy nyugtatót beadni,ugyanis kitörtem a mentő hátsó ablakát és "Anya ne hagyj itt!"-tet üvöltözve megpróbáltam azon kimászni.Majd mikor megérkeztünk ugyanígy,lekötözve végiggurultunk a klinikán,be az én osztályomra,a C osztályra.Hogy mi is az a C osztály?Nos,ez olyan 18 éven aluli embereknek van fenntartva,akik megtapasztalták az élet igazi fájdalmait.5 hónapig voltam ott más ilyen helyzetű fiatalkorúakkal összezárva.Volt egy olyan lány,aki depressziós volt,volt olyan aki pánikbeteg,és olyan is akinek szintén meghalt az Édesapja,vagy az Édesanyja.Johan minden héten többször is bejött hozzám,de

én így se tudtam megkedvelni.A bíróság eldöntötte,hogy Johan lesz a gyámom.Az ő lakásában fogunk élni ketten.Csak ő és én.Anya nélkül.Az 5 hónap leteltével Johan hazavitt."Haza".Oda ahol az életem még rosszabb lett.Belépve a kis családi házba,arcomról egyből lefagyott még a műmosoly is .   Rizspálinka  és cigaretta füst szaga ütötte meg az orromat.A rozoga hűtő hangosan búgott a sötét szobában,ahova fény alig-alig jutott be.-Én fogok itt aludni.-Mutatott újdonsült nevelőapám egy vén és rozoga ágyra.-Te pedig ebben a szobában fogsz lakni.-Vezetett be Johan egy poshadt szagú komor szobába.-Ha szeretnél takaríts ki,vagy mit bánom én.-Csukta rám az ajtót,s ezzel egyedül hagyott a sötétszürke falú szobában,melyben csak egy öreg matrac,2 szekrény és egy íróasztal volt.Egyből éreztem,hogy jó hosszú órákat fogok én itt bezárkózva eltölteni nap mint nap.Eme gondolatom pár hét múlva be is igazolódott.Akárhányszor kiléptem az utcára az emberek sugdolózni kezdtek.A városban mindenki úgy ismert,min az Okegawa-i kettévágott nő lánya.Okegawa a szülővárosom volt,mégis,mindenki elfordult tőlem.Nem voltak elő rokonaim a közelben,akik segíteni tudtak volna.Az iskolában is napi szinten nevetség tárgya lettem.Ezért ahányszor csak tudtam otthon maradtam.Johant ez természetesen nem is érdekelte.Ő minden nap itthon ült és vagy ivott,vagy belőtte magát kábítószerrel.Dolgozni egyáltalán nem járt ezért 4 hét múlva földönfutó lett.Én közmunkákból próbáltam fenntartani magamat.Viszont Johan a maradék pénzéből is csak piát,drogot és prostikat vett.Minden este más és más nőkkel jelent meg.Én a sarokban ültem és hallgattam,ahogyan a másik szobában csikorognak az ágyban lévő vasrugók.Undorító volt és én már nem bírtam tovább.Éppen ezért öngyilkos akartam lenni.De ahányszor csak próbálkoztam mindig eszembe jutottak Anya szavai.Tudtam,hogy csak akkor lesz büszke rám,ha megtartom azt,amit ő mondott.
Végül eljött a születésem napja.Este lettem 14 éves.Azon az estén,mikor minden becsületem odaveszett.Egész nap megint csak a szobámban gubbasztottam.Majd este fél 11 fele hallottam ahogy Johan hazajött,megint csak részegen.De most csak egyedül,ami számomra eléggé meglepő volt.Hirtelen elkezdett az ajtómon igen erősen "kopogni" és azt kiabálta,hogy "Te kis kurva azonnal engedj be!".Én odarohantam az ajtóhoz és megpróbáltam magammal kitámasztani,de ő sokkal erősebb volt nálam és az ajtót rám törve bejutott a menedékhelyemre.Én megpróbáltam valahova elbújni,de ő elkapta a karomat és a matracra rántott.Orromat az alkohol szaga teljesen irritálta,de jelenleg nem ez volt a legnagyobb gondom.Johan elkezdte rólam letépkedni a ruháimat.Én próbáltam ebben megakadályozni,sajna nem sok sikerrel.Elkezdtem segítségért kiáltozni,de ő reakcióképpen befogta a számat,azzal az undorító,füves cigitől bűzlő kezével.Mondanom sem kell,ettől egy kicsit be is kábultam,még könnyebbé téve,Johan dolgát.Nem is próbáltam már ellenkezni,csak becsuktam szemeimet és azért imádkoztam,hogy minél előbb vége legyen ennek a rémálomnak.De nem lett.A percek egyre hosszabbak és hosszabbak lettek.Igen,jól gondoljátok.Johan a 14.szülinapom alkalmából azt az ajándékot adta,hogy megerőszakolt.
Több órán keresztül használta ki az alkalmat.Sírva könyörögtem neki,mégse hagyta abba.Majd hajnali 3 körül végül kielégült és becsapva a szoba ajtaját távozott.Én továbbra is ott fetrengtem a fehér foltos matracon.A medencém majd szét repedt és minden erőm elszállt,a méltóságomat is beleértve.Végül rá pár perce,az indulattól vezérelve úgy ahogy voltam,fehérneműben kiugrottam az 1.emeleti szobából,le a járdára.Gyorsan elvonultam egy sötét sikátorba,nehogy valaki meglásson.Az ég sírt velem együtt.A könnyeim az esőcseppekkel párhuzamosan potyogtak le a földre.Nem tudtam mitévő legyek,vagy hogy mi lesz ezután.Úgy éreztem ebben a sötét és elhagyatott sikátorban fogom a halálomat lelni.Senkit sem fog majd érdekelni,hogy élek-e,vagy nem.Senki sem fog majd a síromra virágot tenni.Senki.Akkor minek is éljek tovább?Csak azért,hogy majd 50 év múlva is magányosan haljak meg?Nem éri meg.Könnyebb lenne most meghalni.Sokkal könnyebb.
Ezeken gondolkozva nyomott el az álom.Reggel arra ébredtem,hogy valaki bökdös valami műanyag dologgal.Én szemeimet nagy nehezen kinyitottam,majd kidörzsöltem belőle a megszáradt könnycseppeket és az illetőre néztem.Egy jámbor öreg hölgy állt előttem,aki a sétabotjával keltett fel.-Mit csinálsz te itt kedves?-Kérdezte remegő hangon.Én semmit sem válaszoltam,csak fölálltam és szorosan átölelve őt,újra sírni kezdtem.Ő visszaölelt,majd 5 perc ölelkezés után végül megint megszólalt.-Te jó ég halálra fogsz fagyni ilyen falatnyi kis fehérneműben.-Nézett végig,majd levette kabátját és rám adta.-.Gyere velem.Majd nálam jó alaposan megfürödsz,és utána pedig felöltözöl.-Mosolygott,majd kezembe karolva elkezdett a háza felé vezetni.-Ma finom ebéd is lesz nálam,a desszert pedig citromtorta lesz..Remélem szereted.-Én nem válaszoltam erre semmit,csak fejemet lehajtva tovább mentem.Úgy 10-15 perc múlva kiértünk a város szélére,ahol gyönyörű és régi fa szerkezetű házak állta,melyek valamikor a 19. században épülhettek.

Mindegyik ház rendelkezett egy kis kerttel.Volt ahol rózsabokrok sorakoztak,és olyan is volt ahol csak egy cseresznyefa állt,beárnyékolva a kis füves területet.A főutcáról bekanyarodtunk és a 32-es ház felé vettük az irányt.A ház olyan hatalmas volt,hogy Johan lakása 4-szer,vagy még talán 5-ször is elfért volna benne.Az idős hölgy betessékelt és egyből a fürdőszoba felé vettük az irányt.Ott csinált nekem egy kellemes kis fürdőt,majd adott rám egy-két ruhadarabot,melyek a lányáé voltak,és utána leültetett enni.Ebéd közben elkezdett kérdezősködni.Leginkább a karomon és a combomon lévő véraláfutások izgatták.Ekkor kellett eldöntenem,hogy az igazat mondom és a hölgy szemében is elvesztem a méltóságom,vagy megtartom magamnak a dolgot és a seb felemészti lelkem maradék foszlányát is.De végül elmondtam neki a helyzetet.Szemei egyből kikerekedtek és gyorsan ledobva a kanalát az asztalra a vezetékes telefonjához rohant.Megkérdeztem tőle kit hív,ő pedig azt válaszolta,hogy egy taxit,ugyanis bevisz a rendőrségre és feljelentést tesz.Így is történt.A taxi 5 perc múlva  már ott is volt,és ugyanennyi idő alatt beértünk a rendőrségre is.A hölgy,akit mellesleg Cecilnek(Szeszilnek) hívtak,gyorsan odasietett a pulthoz és pár perc alatt feljelentést tett Johan ellen.Az ügy kivizsgálása közel 2 hónapig tartott.Én ezalatt Cecilnél laktam,ugyanis az ügy lezárásáig befogadott.A bíróság 50 év szabadságvesztésre ítélte Johant,én pedig újra visszakerültem a C osztályra,ahol már szinte otthon éreztem magam.Cecil nagyon sokszor meglátogatott.Volt,hogy 1 nap többször is beakart jönni,de persze a látogatási időn kívül senki sem jöhet be.Emellett még kijelöltek nekem egy pszichológust is.A neve Uchiha Madara.

Szerencsémre nem volt valami idős,ezért egész jól megtudtam nyílni előtte.Néha engedélyt kért,hogy elvihessen magához,ugyanis a kórházban soha sem aludtam és nem is ettem semmit.Ezt Madara is csak onnan tudja,hogy éjszakánként mellettem virrasztott és nyugtatgatott,mikor előtört belőlem a sírógörcs,és ő is hozta be nekem a szobába mindig a kórházi kaját..Ők ketten voltak az egyetlenek akikben még megtudtam bízni.A kórházból csak másfél év múlva engedtek ki.És hogy ezek után hol is laktam?Nem fogjátok el hinni,de Tokió-ban.Ugyanis a bíróság megtudta,hogy nekem ott laknak a kereszt szüleim,ezért oda költöztettek.Az ottani gimibe fogok járni másodikba..Ceciltől és Madarától szó szerint sírva búcsúztam el,de mindketten megígérték,hogy még látni fogom őket.A bíróság kiszabott mellém egy embert,aki velem lesz a vonaton,hogy ne féljek,és majd csak akkor "válik" le rólam,ha majd Tokió-ban leszálltam a vonatról.Az új családom elméletileg az állomáson fog majd várni rám.Remélem tényleg így lesz.Igen,most már a jelenidőben vagyunk.Ezt a kis bevezetést is a vonaton szedtem össze,nagy nehezen,ugyanis a bírósági csávó azt nézi,mit írok.Azt hiszem most már abbahagyom.A végén még elveszi tőlem,ugyanis Madara szerint "Hatalmában áll elvenni tőlem bármely tárgyat,amivel veszélyes lehetek magamra és a környezetemben lévőkre."Könyörgöm...egy könyvel?Azért túlozni nem kéne.Na,de akkor én el is köszönnék.De valamikor mindenképp folytatom a történetet,hiszen az életem igazából most fog kezdődni......