-1.rész Első benyomás,meg mi egyéb-

Az út Tokyoba  majdnem 3 órán át tartott.2-szer is át kellett szállnunk egy másik vonatra,mivel több helyen átépítések voltak.Ráadásul ezt még az is megspékelte,hogy mind a 3 járaton olyan személy ült mellettem,aki vagy "érdekes" szagokkal volt ellátva,vagy folyton magyarázott valami hülyeségről,vagy csak szimplán rajtam aludt.Őszintén bevallom,megváltás volt számomra,mikor a hangos bemondó a maga monogám hangján bejelentette, hogy "A következő megálló Tokyo,déli pályaudvar."Hatalmas kő esett le ebben a pillanatban a szívemről,na meg a rajtam alvó ember feje.....És hogy miért is ez a nagy megkönnyebbülés?Egyszerű.Számomra nagyon fontos volt,hogy biztonságba odaérjek,hiszen több idegen emberrel kellett egy légtérben lennem és mint tudjuk,egyáltalán nem bízok most már az

emberekben....

 De hála Istennek biztonságba  megérkeztünk Tokyoba.A hangosbemondó által kapott információk feldolgozása után,rájöttem,hogy ezekre a dolgokra reagálni is kéne.Gyorsan felpattantam műbőrrel ellátott székemből,letöröltem a vállamról éppen lefolyó nyáltengert(Köszönöm kedves rajtam pihenő utas...),majd kék szövetbőröndömet megragadva már indultam is az ajtó felé.De persze mivel ez az egyik legjelentősebb város,ezért a vonaton tartózkodó emberek 3/4 része is itt akart leszállni.Ez is csak azt eredményezte,hogy ott kellett heringeskednem a többi ember között,szemernyi oxigénnel a tüdőmben.Egyre jobban és jobban kezdtem átérezni,hogy milyen szomorú sorsa is van egy konzervbe gyűrt olajos halnak...

Miközben az élet értelmein gondolkoztam,hirtelen fékezett a vonat és ennek örömére a fél társaság majdnem elesett.Majd miután újra összeszedték magukat a mozgolódásnak köszönhetően vagy 5 méterrel arrébb találtam magamat a vagonban.Ezalatt az idő alatt pedig még a kísérőmet is szem elől tévesztettem.Nem is kell mondanom,hogy nélküle a sok férfi és nő között teljesen eluralkodott rajtam a pánik,de ennek ellenére is megpróbáltam a lehető legésszerűbben gondolkodni.És hogy ez bármit is segített-e?Nem,semmit.Minél jobban próbáltam lehiggadni,annál inkább lecövekeltem.Az idegeskedő tömeg persze össze-vissza lökdösött,míg az ajtó ki nem nyílt.Ekkor mindenki elkezdett az ajtó felé tolakodni,engem is elsodorva ezzel.Hirtelen a peronon találtam magam,újra levegővel körülvéve.Pár perc erejéig kicsit összekaptam magam,majd bőröndömet magam után húzva elkezdtem az "őrségemet" keresgélni.De persze,sajátos formámat hozva,ő talált meg engem,nem pedig fordítva.Én persze emiatt a "Tűnjünk el,mert miért ne?" dolog miatt egy jó kis fejmosást kaptam.Tanultam-e belőle valamit?Persze hogy nem,hiszen nem is önszántamból keveredtem bele abba a "gyilkos" tömegbe.Ch.......gyilkosság.......ha akkor nem tettem meg Anya kedvéért,akkor most minek......minek tegyem meg?Megérné?Nem tudom.Talán.De nem jött még el az ideje.És remélem nem is fog még egy jó darabig.Boldogan akarok meghalni.Boldogan és idősen.....

Na jó,kezd túl sok lenni itt a depressziós kijelentés.Kanyarodjunk ki a fejemből és inkább térjünk vissza a jelenbe.

Tehát,miután megkaptam ezt az alapos szidást,(Hozzáteszem nem jogosan)elkezdtük keresgélni,az újdonsült családomat.Bőröndöm kerekei csak úgy ugráltak a macskakővel kirakott peron belső részén.Az állomás hatalmas üvegkatedrálisán átszűrődő napfény visszaverődve a vöröses árnyalatú sínekről enyhe vakságot okozott.Szabad kezemmel próbáltam eltakarni szemeimet,az erős fény elől,mikor hirtelen arra eszméltem fel,hogy az egyik díszkő sarkában megbotlottam és éppen az arcom egy számomra eléggé kellemetlen találkozót szervez a talajjal.Lelkiekben már felkészültem az ütközetre,de valaki hirtelen csípőmet megragadva elkapott,ezzel is meggátolva arcom enyhe torzulását.Az illető gyorsan visszarántott és éreztem,ahogy az arcom az ő mellkasát takaró textil anyaghoz érintődik.Ha pár másodpercre is,de hallottam szívének dobbanásait izmos,jól kidolgozott mellkasában.A pillanatot eme kedves idegennel én szakítottam félbe,mikor észrevettem a minket figyelő tekinteteket.Gyorsan eltoltam magamat az illetőtől,ezzel is visszanyerve saját intim-szférámat.Tekintetem gyorsan elkapva térdeltem le a bőröndömért,miközben egy halk "Köszönöm"-öt is elejtettem.Ő is lehajolt és az eséstől szétnyílt utazóalkalmatosság földön lévő tartalmát elkezdte visszarakosgatni a helyére.Ezt az egészet persze a mellém kirendelt emberke is végignézte,csak annyi különbséggel,hogy ő egyáltalán nem segített.Még mindig nem néztem megmentőm arcába,ami miatt persze nagyon is szégyelltem magam,de félős természetemnek köszönhetően nyakam teljesen megmerevedett és még ha akartam volna se tudtam felnézni.Pár perc alatt összeszedtük a széthullott holmikat,majd miután egy mozdulattal becipzároztam a bőröndöt,gyorsan felkapva azt már indultam is volna tovább,feltéve,ha saját kis superman-em el nem kapja a kezem,és mellkasának háttal nem ránt.Erre persze az engem követő "pulikutya viselkedésű ügynök" is reagált már és gyorsan eltolt az erős mellkastól,aminek hála megint majdnem elestem.



-Oké,oké,nyugodjon meg öreg!Megakartam kérdezni,hogy miért fél tőlem ennyire.-Csillant fel az előbb félrelökött személy selymes,de magabiztos hangja.Erre a mondatra persze egyből felkaptam a fejem,és hirtelen egy gyönyörű kristály kék szempárral találtam szembe magam.-Csak mert szerintem nem nézek ki annyira ijesztően.Vagy talán igen?-Mosolygott rám a szőke hajú és sugárzó tekintetű fiú.


-Ne-nem.....-Néztem rá teljesen elpirulva a szituáció miatt.Tekintetem teljesen elveszett a gyönyörű szempárban,amelyből csak úgy sugárzott az életkedv.Majd mikor kikászálódtam szeméből,tekintetem lelkéből jövő,igaz mosolyára tévedt.Észrevettem,ahogyan arcának mind két oldalán 3-3 csík fut végig,melyek csak még jobban kiemelték fehér,vakítóan csillogó fogait.Kívülről teljesen úgy nézhettem ki,mint egy idióta,ezért észrevéve magamat,fejemet gyorsan elfordítva próbáltam kikerülni a fiú igéző tekintetét.

-Akkor jó,kicsit megnyugodtam.Amúgy meg kellemetlen,de én is estem már el ezek miatt az idióta kövek miatt.Szerencséd,hogy pont elkaptalak.Nem lett volna valami kellemes az esés a fejednek.-Mosolygott még mindig a "szőke herceg" tarkóját vakargatva.Én persze még mindig egy szót se tudtam szólni,csak kellemetlenül mosolyogtam és ujjaimat morzsolgatva szidtam magamat,hogy mekkora egy idióta vagyok.

Ekkor hirtelen egy erős kéz engem és a csomagomat megragadva elkezdett maga után húzni.

-Sietnünk kell!Gyere!-Vonszolt még mindig maga után nagy darab pulikutyám.

-Remélem még összefutunk valamikor!-Integetett megmentőm,akinek sajnos még a nevét sem tudtam meg.-Akkor majd kicsit többet beszélhetünk remélem!

-Én is!-Kiabáltam neki vissza kicsit felszabadultabban,miközben éppen "vontattak" végig a pályaudvaron.Idegesen elrántottam kezeimet,és közöltem szállítómmal,hogy tudok a saját lábamon is menni,úgyhogy nem kell targonca ként viselkednie.

Már vagy fél órája,hogy az új családom után kutattunk,és csak mentünk,és mentünk,és mentünk,és mentünk,és a változatosság kedvéért még többet mentünk!Szinte már a szemöldökömet fontam az unalomtól,de sajnos az se sikerült.A lábam már teljesen lerohadt a sétálástól és legszívesebben úgy ahogy vagyok,leültem volna az út közepére.De nem tehettem.Fél szemmel mindig figyelt az az elmebeteg,(értsd:az ügynök)úgyhogy még levegőt is alig mertem venni.Lehet,hogy egy kis előnyt jelentett volna,ha tudjuk kit,vagy kiket keresünk.Igen,jól hallottátok.Nem tudtuk,hogy hogy néz ki az új családom,ugyanis ezt az apró információt elfelejtették velünk közölni.Még ennek a "precíz" ügynöknek sem mondták el.Mit ne mondjak az ottani bíróság nem a leghatékonyabban működik.És hogy miért nem szólítom ezt az embert a nevén?Mert még sajna én se tudom,hogy hívják.Felajánlottam neki,hogy Puszedlinek fogom hívni,de ő nem nagyon díjazta ezt az ötlete.Nem is értetten miért.....

Hirtelen az előttem sétáló Puszedli kezét elém rakva megállított és mutató ujjával a peron vége felé mutatott.Unott arc kifejezéssel odanéztem,majd abban a pillanatban felcsillantak szemeim.Nem volt ott semmi különös,legalábbis másnak nem,de nekem......nekem az volt.Egy barna hajú fiú állt ott fekete bőr dzsekiben, szürke farmerben és surranóban.Kezében egy kartonlap volt,melyen a Nekon név szerepelt.Hirtelen Euphoria töltötte be minden porcikámat és emiatt egy hatalmas "jóllakott óvodás" féle mosoly telepedett ki az arcomra.Ezt persze a szemben lévő fiú is hamar észrevette és ő is elkezdett mosolyogni.Így telt el vagy fél perc,mikor ő hirtelen a lapra kezdett el mutogatni.Egyből levágtam,hogy mit akar ezzel jelezni,úgyhogy válaszképpen bólogatni kezdtem.Ekkor a fiú eldobva a karton lapot,hatalmas lendülettel elkezdett felénk rohanni.Én csak lefagyva bámultam magam elé,ugyanis nem tudtam,hogy mi lenne erre a legmegfelelőbb reakció.Mikor már a fiú az 5 méteres veszély zónát átlépte,Pillecukor abban a pillanatban elém állt.Feltételezem munkájához híven játszotta a testőrt,csakhogy ő mindig rosszkor és rossz helyen teszi ezt.Lett volna akkor ilyen szorgalmas,mikor a bőröndömbe kellett visszapakolni.....

Az elém esett hatalmas hegyomlás persze egyáltalán nem rémítette meg a fiút,ugyanis egyetlen apró kis mozdulattal ellökte előlem,majd egy hatalmas nekirugaszkodással,karjait széttárva rám ugrott.Egyensúlyomat ismét elvesztve rogytam "támadómmal" a földre.Hirtelen arra eszméltem fel,hogy 2 gyönyörű,barna szempár mered rám,olyan 4-5 cm távolságból.Arcom teljesen elvörösödött,majd ösztönösen bepánikolva egy hatalmas nekirugaszkodással lelöktem magamról az illetőt.-Pe-Perverz!-Kiabáltam mellkasom elé téve kezeimet.-Ne haragudj rám.-Állt fel,majd leporolva nadrágját,felém nyújtotta kezét és vidáman mosolyogva rám nézett.-Idióta....-Mondtam duzzogva,majd bal kezemet kinyújtva megragadtam a fiú segítőkész kezét.Ő hirtelen magához rántott, majd pár mm híján mélyen a szemembe nézett.-Nana. Nem szép dolog már most az elején ilyeneket feltételezni a bátyádról.- Mosolygott rám sármosan, amitől én csak még jobban elpirultam.Ő ezen persze csak ismét elmosolyodott,majd fülemhez hajolt.-Tudod....szeretném minél jobban kialakítani a köztünk lévő kapcsolatot.-Súgta lágy,majd egy puszit nyomott arccsontom szegélyére,amivel a lehető legjobban feltüzelte az eddig magában szitkozódó Puszedlit.Nagy nehezen feltápászkodva a földről,egy hatalmas karlendítéssel lelöktem rólam a "bátyámat".Én továbbra is csak ott álltam lemerevedve,éppen feldolgozva az előbb hallott információkat.

-Te jó ég!Ember!Mondták már magának,hogy eléggé egy kellemetlen fickó?Mondjuk ha nem lenne az,akkor biztos valami jobb munkája is lehetne....

-Te kis taknyos.Játszod itt a nagy hőst?-Szorította meg a fiú dzsekijének nyakát.-Gondolom fogalmad sincs róla,hogy mi az a tiszte....

-Ké-Kérlek hagyjátok abba.-Szólaltam meg nagy nehezen,vékony,kissé reszkető hangon.-Te ott....menjünk haza.

-Hallja a hölgyet,nem?Engedjen szépen el.-Sziszegte oda Puszedlinek,majd annak kezét elrántva a műbőr anyagról felkapta a földről bőröndömet,majd kézfejemet elkapva hosszú léptekkel indult meg az állomás délkeleti kapuja felé.Én hátrapislantva elkezdtem Puszedlinek kiabálni.-Köszönök mindent drága Puszedli!

Ég veled!

-Vigyázz magadra!Nehogy még egyszer el kell kísérjelek valahova!-Mosolygott rám meglepően szelíden.

-Úgy lesz Puszedli ne aggódj!


Csendben sétáltunk tovább,semmit sem szólva a másikhoz.Kissé kényelmenetlenül éreztem magam,de szerintem ő is így érzett.Talán olyan 10-15 perce sétálgattunk,mikor Londinerem végre szóhoz jutott.

-Kiba.

-Pa-Parancsolsz?

-A nevem Kiba.

-Jah....ő....értem...

-Tudod ilyenkor a normális emberek megmondják válaszképpen a saját nevüket is és nem csak annyit mondanak,hogy "Jah....ő....értem."-Pillantott le rám sandán a nálam fél fejjel magasabb Kiiba.-Vagy te talán nem így gondolod?

-Tudom ám,hogy tudod a nevem......Biztos rajta volt az adminisztrációs papírokon,vagy valami hasonló.....

-Ahj....Tudom hát,csak valami beszélgetés féleséget akartam kezdeményezni,hogy ne csak a kínos csendet kelljen hallgatnom,hanem például a te történeteidet.-Vakarta meg tarkóját Kiba egy hatalmas sóhaj közepette.-Már most látom,hogy nehéz egy eset vagy.

-Csak makacs.....

-A Bátyáddal?Minek?

-Még nem vagy a Bátyám.Lehet hogy papíron már az vagy,de én még nem tekintek rád úgy,mint a bátyámra.

-Na jó,ha már őszintének kell lenni akkor én is elmondok valamit.Tudod én legelőször egyáltalán nem rajongtam ezért az örökbefogadásos dologért.Sőt,egyenesen gyűlöltem a dolgot.De egyre jobban tetszett a gondolat...Tudom,hogy mik történtek veled az elmúlt években,és tudom,hogy mennyire nehéz volt neked ezeket feldolgozni.Éppen ezért megváltozott a nézőpontom.Én akarok majd az lenni aki védelmez téged, akivel bármit bármikor megbeszélhetsz,akiben feltétlenül megbízhatsz,aki majd átsegít a nehézségeken és aki segíteni fog rajtad minden helyzetben.Ezekkel a gondolatokkal vártam az állomáson már vagy 2 és fél órája.

Szinte már teljesen szarrá untam magam és már nem volt semmit kedvem ehhez az egészhez.De mikor rám mosolyogtál....minden ilyen gondolatom tovaszállt......Azt hittem egy bús és komor lány fog ott az állomáson rám várni.De nem.....A sok szenvedés és kín ellenére...te mosolyogtál.....Tudtam,hogy a legelején még nem fogsz bennem megbízni,de nem fogom feladni.Szeretném ha tudnád,hogy megpróbálok majd minél jobb bátyád lenni.

-Hát ez nagyon megható volt..... - Mondtam kezemet szám elé téve,ásítást színlelve. - Mondd csak, mennyit gyakoroltad?

-Köszönöm a kérdésed. - Adta le a mondathoz megfelelő kézjeleket.- Kérlek alássan Amani drága,eme epikus szónoklatot úgy 3-4 napfelkelte óta próbáltam,magamban motyogva a simára csiszolt, aranyfoglalatos tükör előtt.

-Áh értem.... Ezek szerint te egy skizofrén szociopata vagy. Ez a nap kezd egyre jobb lenni....

-Ez azért már egy kicsit tényleg fájt, de legalább kezdesz egyre bőbeszédűbb lenni húgi. Mellesleg...... A sulival kapcsolatban... Nem félsz?

-1 Ne hívj húginak,egyelőre csak a nevemen szólíts.2 Talán egy kicsit. De még nem vészes. Majd csak az azt megelőző estén fogok nagyon görcsölni.

-Azt biztos furcsa lesz így elsőre. Pláne hogy csak a 2. hónapban kezdesz.

-Ezek szerint van még 2 hetem felkészülni erre a sulinak nevezett borzalomra.

-Ne legyél pesszimista.Hidd el annyira nem borzalmas. A tanárok jó arcok, az osztályról nem is beszélve.

-Nem vagyok egy nagy szociális ember...

-Majd az leszel hidd el. Ja és abból a két hétből maximum 3-4 napot tudsz majd pihenni.

-Mert miért is?

-Most tényleg azt akarod, hogy felvázoljam neked ezt az egészet?

-Szerinted?

-Ahj... Rendben.... Beiratkozás a suliba az adminisztrációkkal és a vásárlással együtt másfél,jó esetben 1 nap. Bepótolni az elmúlt hónap legszükségesebb tananyagait minimum 7 nap. Persze ez attól függ, hogy te átlagban számítva mennyire vagy gyökér. 1 nap a kollégiumba való beiratkozás és a...

-Na várj csak egy kicsit.. Kollégium? Hiszen erről szó sem volt!Legalábbis nekem erről senki sem szólt....

-Mindegy,legalább már ezzel is tisztában vagy.-Vonta meg a vállait Kiba.-Amúgy meg mit vagy úgy oda?A kolesz sokkal jobb buli,mint otthon ücsörögni.Ráadásul én is koleszos vagyok,szóval ha bármi gondod lesz,akkor csak hívj engem!-Ütögette meg a vállamat Kiba a bátorítás végett.-Mondjuk nem volt még nagy baj,szóval gondolom most se lesz.A többieknek elég nagy a befogadó képességük.

-Ch...jó nekik....-Tettem hozzá kissé gúnyosan.(Nem tehetek róla,majdnem 5 órát utaztam)

-De azért ugye tudod,hogy rajtad is múlni fog ez az egész,nem csak rajtuk?

-Mármint mi?

-Neked is tenned kell majd valamit azért,hogy befogadjanak.De gondolom ezzel már alapból tisztában voltál.

-Persze,hogy tisztában voltam....hülye.....Csak tudod.....Nem lesz nekem ez valami könnyű menet.Úgy értem...éveken át elvoltam zárva az emberektől és senkivel sem találkoztam.Kivéve persze egy-két embert.De velük is csak akkor beszéltem,miután bekerültem a C osztályra.Éppen ezért nagyon nehéz lesz nekem egyszerre ennyi emberhez alkalmazkodnom olyan hirtelen.

-Figyelj ha annyira nem szeretnél koleszos lenni akkor....

-Ugyan már nem kell még emiatt is rám pazarolni az időt!A kollégiumban legalább megtanulom kicsit,hogyan kell szociálisnak lenni.

-Meg hogy miként is viselkednek az igazi gyökerek......

-Pardon?

-Tudod a mi kollégiumi felügyelőink közül,már 7 felmondott,ugyanis nem bírta ki azokat a baromságokat amiket mi csináltunk.Na meg persze fegyelmezni se tudott rendesen.

-Biztos,hogy nekem abba a kollégiumba kéne járnom?

-Biztos csak a halál.De hidd el,jól fogod érezni magad.
-Remélem...

-Amúgy megérkeztünk.Nem valami nagy szám,de legalább csöndes helyen van.

-Azért azt hozzá kell tennem,hogy mindig is egy kis faluban szerettem volna lakni,távol a belvárostól.De mivel csak egy kertvárosi panelra futotta,ezért ez nem nagyon valósulhatott meg.

-Na látod minden dologban van valami jó!

-Ezt kifejtenéd kicsit bővebben?

-Hát...a sok borzalom ellenére végre megvalósulhat az egyik vágyad!

-Egy ház nem helyettesíti a szüleidet.......-Néztem rá komor tekintettel.-Egy ház....Nem adja vissza a becsületed.....Egy ház....nem pótolja a magányos éveket......Remélem ezt azért megérted....

-Amani......

-Menjünk be inkább.....Kezd kicsit hűvös lenni.

-J-Jó-Mondta kicsit visszafojtott hangon,majd cuccomat maga után húzva megindult a ház ajtaja felé,majd a vastag falap előtt megállva elkezdte keresgélni farmerja zsebében a kulcsot.1-2 perc keresgélés után kinyitotta az ajtót,majd engemet előre engedve zárta be maga mögött azt.-Na hogy tetszik?-Kérdezte,miközben bőröndöm fogantyúját visszatolta az eredeti méretre.-Megfelel?-Lépett oda mellém.

-Hm....Szép....

-Ennyi?Ez az össz mondanivalód?

-Miért mit kéne még mondjak?

-Rendes,tiszta,modern,rendezett,stb.,stb.,stb.


-Tudod...Ez mind beletartozik nálam a szépbe.


-Oké,nekem mindegy.-Mondta,majd az egyik mellettünk lévő folyosót bámulva  elkezdett kiabálni.-Akamaru!Azonnal gyere ide!Akamaru!

-Ember neked mi bajod?-Néztem rá kissé rémült tekintettel.-Ki a rák azaz Akimaru vagy mi?

-Jah csak az öcséd lesz.Akamaru!Vendégünk van

-Hogy mim?!-Néztem magam elé teljesen értetlenül,majd hirtelen arra eszméltem fel,hogy valami jeti feelingű izé vágtat felém a folyosó végéből.

-Na végre itt vagy!Ne!Akamaru!Lassíts!Nem!Állj!!!-Kiabálta Kiba a semmiért,ugyanis az a vadállat pár másodperc alatt ledöntött a lábamról.(Na igen így kell jól csajozni...)Szememet alig tudtam kinyitni,ugyanis az a szőrgombóc arcomat kezdte el nyalogatni össze-vissza.-Azt hiszem kedvel téged.

-Szedd le rólam mert esküszöm én...!

-Jólvan,jólvan!Nem kell mindjárt felkapni a vizet.Nah gyere Akamaru-Szedte le rólam a behemótot.Vagyis...inkább csak próbálta....-Gyere már!Nem így kell köszönteni egy vendéget!Akamaru Gye-re-le!-Húzta erőteljesen a "jeti" farkát,majd végül hatalmas erőbefektetés árán leműtöttük rólam az utólag jól megnézett kutyát.

-Te...Arról nem volt szó,hogy ez az izé egy kutya.-Néztem rá szegény jószágra igen ijesztő,sértődött arccal.-Arról meg pláne nem,hogy te a testvéredként tekintesz rá.....-Néztem Kibára is ugyanolyan durcás tekintettel.

-Hjaj,ne hisztizz,gyere inkább nézd meg a szobádat!-Kapott csuklóm után,majd egy hatalmas rántással a földre állított,s pár másodpercre rá,már rohantunk is fel a szobámhoz vezető lépcsőn,"öcsi"-vel a nyomunkban.A lépcső tetejére érve megálltunk egy bal oldali ajtó előtt.Ekkor Kiba letakarta szemeimet,majd lassan benyitott és a szoba közepére vezetett.-Tádááá!-Kiabálta,majd elengedte szemeimet.



-Hiszen ez....hatalmas!-Forogtam össze-vissza az ámulattól.

-Na?Tetszik?-Nézett rám elégedetten Kiba.

-Még hogy tetszik-e?Hiszen ez....ez....

-Csodás?Varázslatos?Pompás?-Sorolta fel a lehetőségeket,miközben lehuppant az ágyra.

-Igen!Igen!Igen!És ezerszer is igen!-Ugrándoztam tovább örömömben.
-Akkor ezek szerint azért lehet a kedvedre is tenni valamivel.-Ült ki az ágy szélére a barna hajú,majd magához hívta a selyemszőrű állatot és simogatni kezdte.Én számat elhúzva kicsit sandán oldalra pillantottam,majd törökülésben elhelyezkedtem én is az ágyon nem messze Kibától.
-Figyelj...Amit kint mondtam azt nem bántásból tettem,csak tudod én.....
-Nyugi,nem haragszok.-Vágott a szavaimba.-Igazából nekem kéne elnézést kérnem.Nem szabadna már most ilyen közvetlenül felemlegetnem a múltadat.Sajnálom.Ugye nincs harag?
-Ch...Persze hogy nincs.....-Mosolyogtam elégedetten,karba tett kézzel-....Idióta.....
-Ez megint jól esett.-Mondta szarkasztikusan,szemeit megforgatva,majd felvett egy párnát az ágy mellől és azt magához ölelve dőlt el az ágyon.Ekkor Akamaru odasunnyogott az ágy másik széléhez,majd hirtelen felugrott a lepedőre és csíntalanul arcon nyalta Kibát.Persze ezt a nagyobbik fiútesó nem nagyon díjazta,viszont én annál inkább,ugyanis hatalmas hahotába kezdtem bele,amit semmiképp sem tudtam visszatartani.
-Ha-Ha-Ha.....Rohadt vicces.Na Akamaru!Szállj le rólam!-Próbálta leszedni magáról a behemótot.
-Ohké....Éhn..Éhn meghalok....-Kapkodtam továbbra is a levegőt,mivel az én szemszögemből nézve rohadt viccesen néztek ki.
-Te meg ne röhögjél ott,hanem segíts végre leszedni rólam ezt a hústornyot!
-Ohké,ohké....nyu-nyugi van.-Mondtam már egy fokkal komolyabban,majd feltápászkodtam és lerángattam az ágyról a "kis" jószágot.Pár percre rá már újra az előbbi pozícióban voltunk az ágyon.
-Amúgy....ti mivel etetitek ezt a kutyát?-Vakargattam meg Akamaru tarkóját.
-Az áldozatok maradványaival.Miért kérded?
-Hogy mivel?!?!-Riadtam fel a válaszra.
-Nyugi csak viccelek.-Paskolta meg a fehér szőrmók fejét.-Általában nagyobb méretű húsokkal,vagy konzervvel.De a fajtája,nem pedig az étrendje miatt ilyen nagy.Pireneusi hegyipásztor.Persze a fene se gondolta volna,hogy a kaus topiki altenyészet kutyái ekkora fenevadak lesznek.
-Hogy érted?
-A kaus topiki egy kutyafarm nem messze innen északra egy kis eldugott faluban,ahol ilyen pásztorkutyákat tenyésztenek.Az ott élő,vagy onnan származó összes kutya hatalmasra nő és ennek máig sem tudja senki az okát.De persze a sugárfertőzés teljesen kizárva.Azt mondják ez egyik kan kutyától indult ez az egész.Akamaru ennek a kutyának a 4.generációjába tartozik.
-Wow,ennek a kutyának hosszabb a történelme van,mint nekem.
-Azért azt nem hinném,bár ha belevesszük,ho...-Hirtelen megcsörrent Kiba telefonja.-Szia Anya!Nem,már itt van.igen már régen.Most is ott vagyunk.Nem tudom,megkérdezem.Jó lesz vacsorára Miso leves?
-Természetesen.
-Oké,azt mondta igen.Aha.Igen van itthon.Nem még nem adtam neki,csak most fogok.Honnan tudjam Anya?Jó,tudod mit?Ezt majd megbeszéled vele te,oké?Rendben.Szia!-Tette le a telefont,majd ismét zsebre rakta.-Csak Anya volt az.
-Rá nem jöttem volna......
-Már megint gonosz vagy....
-Te meg szőkének nézel...
-Oké,fátylat az egészre,rendben?-Kérdezte öklét felém tartva.
-Rendben.-Mosolyogtam,majd egy öklözéssel elrendeztük az egész ügyet.-Amúgy akartam már kérdezni,hogy anyud mit is dolgozik?
-Állatorvos a fővárosi állatklinikán.
-Szerinted majd én is besegíthetek neki?
-Persze,de miért?
-Mert tudom jól,hogy az állatok megbízhatóak és nem árulnak el téged.Az ember viszont igen.
-Jó ebben mondjuk van valami.
-Nolám!Csak nem a tapasztalat nálad is?
-De.Még általánosból.Nagyon sokan utáltak az osztályban és még a legjobb barátom is csak titokban mert velem beszélni.Ekkor kaptam Anyutól Akamarut.Ha ő nem lenne,én már biztos a kórházban lennék mert,vagy megpróbáltam valami drasztikus módszerhez folyamodni,vagy valami ilyesmi.
-És én még azt hittem azért sem fogunk kijönni egymással,mert te nem tudod milyen érzés is az igazi fájdalom.-Markoltam bele fekete,enyhén koptatott farmeromba.-Sajnálom....
-Ugyan már!-Kiáltott fel nevetve Kiba,majd átkarolt és szorosan magához ölelt.-Ez semmi ahhoz a fájdalomhoz amit te akkor érezhettél.
-Túlságosan is kedves vagy.....-Karoltam át izmos alkarját,mellyel éppen hasfalamon át szorongatott.-Túlságosan is......

-Csöppnyi életkép/Bevezetés-

Sziasztok a nevem.......Áh ez így nagyon átlagos......Halika Amani Ne.........Na jó ez is eléggé unalmas......Csapó 3........Szióka a ne.........Várjunk csak ez túl plázacicásra sikeredett.......Na akkor fussunk neki még egyszer......Szervusztok Amani vagyok.........Ez jó?.....Nem,dehogy.......öreges........A fenébe is inkább kezdjünk bele végre!Az elejét már úgy is elcsesztem.Minek erőltetni?
A nevem Amani.Amani Necon.Hogy milyen is az életem?Hát...hogy is fogalmazzak....talán hamarosan rendbe jön.Gondolom az előző mondat már sejtelmesen hangzott.A sztori lényege az,hogy pár éve.....tudjátok mit?Kezdjük a legelején.Így legalább ti is jobban beleélitek magatokat a történet láncba.
Az egész 3 évvel ezelőtt kezdődött.Mivel apukámat sosem ismertem ezért anyukámmal éltem.Egy panelban éldegéltünk szépen-boldogan,mikor fordulóponthoz ért az életünk.Anya megismerkedett egy Johan nevű angol pasival,aki a munka miatt kiköltözött ide, japánba.Elkezdtek találkozgatni,majd pár hét múlva összejöttek.Ekkor Anyu egyre kevesebbet kezdett el velem törődni.13 éves voltam csak.Egy kislány.Egy kislány akinek nem voltak barátai.Anyára lett volna szükségem,de csak egyre nagyobb és nagyobb lett köztünk a távolság.
Egy nap viszont végleg eltűnt az életemből.Az egész egy átlagos napnak indult.Anya megint korán reggel elment dolgozni,majd hazajött és öt perc múlva ment is.Természetesen Johannal volt,mint mindig.Két órára rá csöngettek.Én a fotelből egyből felpattantam és már ugrottam is,hogy kinyissam.Az ajtóban két rendőr állt.Rám néztek szomorú arccal és egyből tudtam,hogy Anyával történt valami,aminek sosem szabadott volna megtörténnie.Johan és Anya autóbalesetet szenvedett.Azt mondták Johan túlélte kisebb sérülésekkel,de Anya......Anya nem.Őt a velük szembe jövő autó a derekánál szétvágta,és már csak egy hatalmas vasdarab meg néhány izom tartja őt életben.Amint a vasdarabot kiszedik,ő eltávozik az élők világából.A rendőrök nem akarták,hogy  a helyszínre menjek,de én makacsul csak kérleltem őket,míg végül beadták a derekukat.Az a 10 perc utazás számomra egy örökkévalóságnak tűnt.Majd mikor kiszálltam,a lelkem darabokra tört,mint egy tükör.Vér foltok és autó törmelékek hevertek mindenhol.A sárga "Átlépni Tilos!" feliratú szalag mögött,mely az egész helyszínt befedte,hatalmas tömeg állt.Az embertengeren átfurakodva,át bújtam a szalag alatt és a kocsihoz futottam.Félúton egy orvos megállított,de a rendőrök intettek neki,jelezve,hogy engedjen oda.A kocsi felé futva egy mentő mellett is elsuhantam aminek a lépcsőjén ott ült Johan bekötözött szemmel és karral,egy-két horzsolással díszítve.Jelenleg ő nem érdekelt Még a beléjük rohanó sofőr iránt is nagyobb volt az érdeklődésem,mint iránta.Épp ezért futottam tovább.A piros Mercedes-ben ott ült Anya.Ahogy a rendőrök elmondták félbe volt vágva.De így élőben még rosszabb volt.Anya nagy nehezen felém fordította fejét.Én kezét az arcomhoz téve zokogni kezdtem.Anya is elkezdett sírni,majd ezt mondta:-Ne sírj édes.-Mondta egy kis vérrel felköhögve.-Minden rendben lesz.Erősnek kell maradnod.Éld tovább az életed és legyél majd egy gyönyörű,okos és erős lány.......-Ekkor hirtelen elkezdte a szemét lecsukni,de én kezét szorítva "fölkeltettem"-Sajnálom kicsim,de el kell mennem.De ne aggódj....khm.....Jó helyen leszek és onnan fentről foglak figyelni.Ne feledd...én mindig....szeretni....foglak....kincsem......-Ekkor feje hirtelen eldőlt és szemei is lecsukódtak.Újra megszorítottam a kezét,de nem kelt fel.Újra és újra próbálkoztam,de mind hiába.Anya elment.Elkezdtem kiabálni és sikítozni,majd megpróbál

tam a kocsiba bemászni,hogy Anyával maradhassak,de a rendőrök lefogtak és az orvos intravénásan adott nekem 1 nyugtatót.Én szép lassan a földre estem és arcomat a tenyereimbe temetve sírtam.Az egyik rendőr felemelt és a kezében odavitt a mentőhöz,ahol az ágyra fektettek és bevittek az ügyeletre a C osztályra.Én a nyugtató miatt nem nagyon emlékszem,de elméletileg le kellett kötözni és még egy nyugtatót beadni,ugyanis kitörtem a mentő hátsó ablakát és "Anya ne hagyj itt!"-tet üvöltözve megpróbáltam azon kimászni.Majd mikor megérkeztünk ugyanígy,lekötözve végiggurultunk a klinikán,be az én osztályomra,a C osztályra.Hogy mi is az a C osztály?Nos,ez olyan 18 éven aluli embereknek van fenntartva,akik megtapasztalták az élet igazi fájdalmait.5 hónapig voltam ott más ilyen helyzetű fiatalkorúakkal összezárva.Volt egy olyan lány,aki depressziós volt,volt olyan aki pánikbeteg,és olyan is akinek szintén meghalt az Édesapja,vagy az Édesanyja.Johan minden héten többször is bejött hozzám,de

én így se tudtam megkedvelni.A bíróság eldöntötte,hogy Johan lesz a gyámom.Az ő lakásában fogunk élni ketten.Csak ő és én.Anya nélkül.Az 5 hónap leteltével Johan hazavitt."Haza".Oda ahol az életem még rosszabb lett.Belépve a kis családi házba,arcomról egyből lefagyott még a műmosoly is .   Rizspálinka  és cigaretta füst szaga ütötte meg az orromat.A rozoga hűtő hangosan búgott a sötét szobában,ahova fény alig-alig jutott be.-Én fogok itt aludni.-Mutatott újdonsült nevelőapám egy vén és rozoga ágyra.-Te pedig ebben a szobában fogsz lakni.-Vezetett be Johan egy poshadt szagú komor szobába.-Ha szeretnél takaríts ki,vagy mit bánom én.-Csukta rám az ajtót,s ezzel egyedül hagyott a sötétszürke falú szobában,melyben csak egy öreg matrac,2 szekrény és egy íróasztal volt.Egyből éreztem,hogy jó hosszú órákat fogok én itt bezárkózva eltölteni nap mint nap.Eme gondolatom pár hét múlva be is igazolódott.Akárhányszor kiléptem az utcára az emberek sugdolózni kezdtek.A városban mindenki úgy ismert,min az Okegawa-i kettévágott nő lánya.Okegawa a szülővárosom volt,mégis,mindenki elfordult tőlem.Nem voltak elő rokonaim a közelben,akik segíteni tudtak volna.Az iskolában is napi szinten nevetség tárgya lettem.Ezért ahányszor csak tudtam otthon maradtam.Johant ez természetesen nem is érdekelte.Ő minden nap itthon ült és vagy ivott,vagy belőtte magát kábítószerrel.Dolgozni egyáltalán nem járt ezért 4 hét múlva földönfutó lett.Én közmunkákból próbáltam fenntartani magamat.Viszont Johan a maradék pénzéből is csak piát,drogot és prostikat vett.Minden este más és más nőkkel jelent meg.Én a sarokban ültem és hallgattam,ahogyan a másik szobában csikorognak az ágyban lévő vasrugók.Undorító volt és én már nem bírtam tovább.Éppen ezért öngyilkos akartam lenni.De ahányszor csak próbálkoztam mindig eszembe jutottak Anya szavai.Tudtam,hogy csak akkor lesz büszke rám,ha megtartom azt,amit ő mondott.
Végül eljött a születésem napja.Este lettem 14 éves.Azon az estén,mikor minden becsületem odaveszett.Egész nap megint csak a szobámban gubbasztottam.Majd este fél 11 fele hallottam ahogy Johan hazajött,megint csak részegen.De most csak egyedül,ami számomra eléggé meglepő volt.Hirtelen elkezdett az ajtómon igen erősen "kopogni" és azt kiabálta,hogy "Te kis kurva azonnal engedj be!".Én odarohantam az ajtóhoz és megpróbáltam magammal kitámasztani,de ő sokkal erősebb volt nálam és az ajtót rám törve bejutott a menedékhelyemre.Én megpróbáltam valahova elbújni,de ő elkapta a karomat és a matracra rántott.Orromat az alkohol szaga teljesen irritálta,de jelenleg nem ez volt a legnagyobb gondom.Johan elkezdte rólam letépkedni a ruháimat.Én próbáltam ebben megakadályozni,sajna nem sok sikerrel.Elkezdtem segítségért kiáltozni,de ő reakcióképpen befogta a számat,azzal az undorító,füves cigitől bűzlő kezével.Mondanom sem kell,ettől egy kicsit be is kábultam,még könnyebbé téve,Johan dolgát.Nem is próbáltam már ellenkezni,csak becsuktam szemeimet és azért imádkoztam,hogy minél előbb vége legyen ennek a rémálomnak.De nem lett.A percek egyre hosszabbak és hosszabbak lettek.Igen,jól gondoljátok.Johan a 14.szülinapom alkalmából azt az ajándékot adta,hogy megerőszakolt.
Több órán keresztül használta ki az alkalmat.Sírva könyörögtem neki,mégse hagyta abba.Majd hajnali 3 körül végül kielégült és becsapva a szoba ajtaját távozott.Én továbbra is ott fetrengtem a fehér foltos matracon.A medencém majd szét repedt és minden erőm elszállt,a méltóságomat is beleértve.Végül rá pár perce,az indulattól vezérelve úgy ahogy voltam,fehérneműben kiugrottam az 1.emeleti szobából,le a járdára.Gyorsan elvonultam egy sötét sikátorba,nehogy valaki meglásson.Az ég sírt velem együtt.A könnyeim az esőcseppekkel párhuzamosan potyogtak le a földre.Nem tudtam mitévő legyek,vagy hogy mi lesz ezután.Úgy éreztem ebben a sötét és elhagyatott sikátorban fogom a halálomat lelni.Senkit sem fog majd érdekelni,hogy élek-e,vagy nem.Senki sem fog majd a síromra virágot tenni.Senki.Akkor minek is éljek tovább?Csak azért,hogy majd 50 év múlva is magányosan haljak meg?Nem éri meg.Könnyebb lenne most meghalni.Sokkal könnyebb.
Ezeken gondolkozva nyomott el az álom.Reggel arra ébredtem,hogy valaki bökdös valami műanyag dologgal.Én szemeimet nagy nehezen kinyitottam,majd kidörzsöltem belőle a megszáradt könnycseppeket és az illetőre néztem.Egy jámbor öreg hölgy állt előttem,aki a sétabotjával keltett fel.-Mit csinálsz te itt kedves?-Kérdezte remegő hangon.Én semmit sem válaszoltam,csak fölálltam és szorosan átölelve őt,újra sírni kezdtem.Ő visszaölelt,majd 5 perc ölelkezés után végül megint megszólalt.-Te jó ég halálra fogsz fagyni ilyen falatnyi kis fehérneműben.-Nézett végig,majd levette kabátját és rám adta.-.Gyere velem.Majd nálam jó alaposan megfürödsz,és utána pedig felöltözöl.-Mosolygott,majd kezembe karolva elkezdett a háza felé vezetni.-Ma finom ebéd is lesz nálam,a desszert pedig citromtorta lesz..Remélem szereted.-Én nem válaszoltam erre semmit,csak fejemet lehajtva tovább mentem.Úgy 10-15 perc múlva kiértünk a város szélére,ahol gyönyörű és régi fa szerkezetű házak állta,melyek valamikor a 19. században épülhettek.

Mindegyik ház rendelkezett egy kis kerttel.Volt ahol rózsabokrok sorakoztak,és olyan is volt ahol csak egy cseresznyefa állt,beárnyékolva a kis füves területet.A főutcáról bekanyarodtunk és a 32-es ház felé vettük az irányt.A ház olyan hatalmas volt,hogy Johan lakása 4-szer,vagy még talán 5-ször is elfért volna benne.Az idős hölgy betessékelt és egyből a fürdőszoba felé vettük az irányt.Ott csinált nekem egy kellemes kis fürdőt,majd adott rám egy-két ruhadarabot,melyek a lányáé voltak,és utána leültetett enni.Ebéd közben elkezdett kérdezősködni.Leginkább a karomon és a combomon lévő véraláfutások izgatták.Ekkor kellett eldöntenem,hogy az igazat mondom és a hölgy szemében is elvesztem a méltóságom,vagy megtartom magamnak a dolgot és a seb felemészti lelkem maradék foszlányát is.De végül elmondtam neki a helyzetet.Szemei egyből kikerekedtek és gyorsan ledobva a kanalát az asztalra a vezetékes telefonjához rohant.Megkérdeztem tőle kit hív,ő pedig azt válaszolta,hogy egy taxit,ugyanis bevisz a rendőrségre és feljelentést tesz.Így is történt.A taxi 5 perc múlva  már ott is volt,és ugyanennyi idő alatt beértünk a rendőrségre is.A hölgy,akit mellesleg Cecilnek(Szeszilnek) hívtak,gyorsan odasietett a pulthoz és pár perc alatt feljelentést tett Johan ellen.Az ügy kivizsgálása közel 2 hónapig tartott.Én ezalatt Cecilnél laktam,ugyanis az ügy lezárásáig befogadott.A bíróság 50 év szabadságvesztésre ítélte Johant,én pedig újra visszakerültem a C osztályra,ahol már szinte otthon éreztem magam.Cecil nagyon sokszor meglátogatott.Volt,hogy 1 nap többször is beakart jönni,de persze a látogatási időn kívül senki sem jöhet be.Emellett még kijelöltek nekem egy pszichológust is.A neve Uchiha Madara.

Szerencsémre nem volt valami idős,ezért egész jól megtudtam nyílni előtte.Néha engedélyt kért,hogy elvihessen magához,ugyanis a kórházban soha sem aludtam és nem is ettem semmit.Ezt Madara is csak onnan tudja,hogy éjszakánként mellettem virrasztott és nyugtatgatott,mikor előtört belőlem a sírógörcs,és ő is hozta be nekem a szobába mindig a kórházi kaját..Ők ketten voltak az egyetlenek akikben még megtudtam bízni.A kórházból csak másfél év múlva engedtek ki.És hogy ezek után hol is laktam?Nem fogjátok el hinni,de Tokió-ban.Ugyanis a bíróság megtudta,hogy nekem ott laknak a kereszt szüleim,ezért oda költöztettek.Az ottani gimibe fogok járni másodikba..Ceciltől és Madarától szó szerint sírva búcsúztam el,de mindketten megígérték,hogy még látni fogom őket.A bíróság kiszabott mellém egy embert,aki velem lesz a vonaton,hogy ne féljek,és majd csak akkor "válik" le rólam,ha majd Tokió-ban leszálltam a vonatról.Az új családom elméletileg az állomáson fog majd várni rám.Remélem tényleg így lesz.Igen,most már a jelenidőben vagyunk.Ezt a kis bevezetést is a vonaton szedtem össze,nagy nehezen,ugyanis a bírósági csávó azt nézi,mit írok.Azt hiszem most már abbahagyom.A végén még elveszi tőlem,ugyanis Madara szerint "Hatalmában áll elvenni tőlem bármely tárgyat,amivel veszélyes lehetek magamra és a környezetemben lévőkre."Könyörgöm...egy könyvel?Azért túlozni nem kéne.Na,de akkor én el is köszönnék.De valamikor mindenképp folytatom a történetet,hiszen az életem igazából most fog kezdődni......